Bartl József
Soroksár, 1932
Bartl József a Művészeti Gimnáziumban kezdte képzőművész tanulmányait, tanára Kántor Andor volt. A Képzőművészeti Főiskolát 1952 és 1959 között végezte, Papp Gyula, Fónyi Géza majd pedig Bernáth Aurél keze alatt nevelkedett. 1959-től tagja lett a Fiatal Művészek Stúdiójának, 1965-től a Képzőművészek Szövetségének. 1964 és 1967 között Derkovits-ösztöndíjas. 1972-től a Szentendrei Művésztelep tagja. Munkásságának szélesebbkörű erkölcsi elismerését a kilencvenes évek hozták meg, 1994-ben, majd 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, 1995-ben a Munkácsy Mihály-díjat.
A hatvanas évek közepén bejárta népművészeti tárgyak után kutatva Sárköz, Baranya, Balassagyarmat vidékét Klimó Károly és Lux Antal társaságában. Bartl saját bevallása szerint mindig a csendélet témáját kereste ekkor, így a népi motívumok is csendéleteiben szerepelnek először. Festői szemléletében határozott fordulatot hozott az 1972-es év, amikor a Szentendrei Művésztelep tizenkét művészlakásának egyikébe beköltözhetett. Olyan művészek vannak itt akkor, mint Kmetty, Barcsay vagy Korniss; Bartllal egy évben került oda Klimó Károly és Kondor Béla. Számos kritikus rámutat arra, hogy Bartl gyakorlatilag hasonló utat jár be, mint amit korábban Kodály és Bartók példája nyomán már más szentendrei elődei is végigjártak. A népművészeti gyűjtés tanulságait beemeli a magasművészetbe, ahogy például Korniss tette.
Vásznain a népművészeti gyűjtés tanulságai aztán szép lassan kezdenek önálló életet élni. A motívumok, melyek a hatvanas években még csendéleteinek részletei, lassanként önálló ikonokká erősödnek. Fokozatosan eltávolodik a valós látványtól, a jelekké redukálódott népi gyökerű elemek egyre monokrómabb háttéren kapnak helyet.
A nyolcvanas évek elején kezdi plasztikusan, rekeszszerűen kiképezni az olajfestéket, mely ilyen gazdag rétegekben felhordva már-már reliefszerű hatást kelt. Spatulával mintegy keretes vakablakokat alakít ki a festékanyagból, az ablakszemeket pedig vagy üresen hagyja vagy jellegzetes motívumaival tablószerűen „elfüggönyzi.”
A művész így beszél munkáiról:
„Festészetemnek a meghatározója a fehér szín, valamint a négyzet. A felületet fehér négyzetekkel telepítem be, ezekbe pontokat, háromszögeket, nyilat, oromdíszt, bábokat, kereszteket, vonalakat festek. Ezek a jelek konkrétak és elvontak, díszítőek és jelentést hordozóak, tartalmilag árnyalt formák együttesei, melyek játékosak, ugyanakkor fegyelmezettek. Motívumaim a népművészetből származnak (szívforma, oromdísz, bábu, tímárjel stb.), ezeket különböző geometrikus elemekkel teszem hangsúlyossá, változatossá és válnak ikonszerű jelrendszerré.” (Bartl, p.94.)
Irodalom:
Bartl József: ’Festészetemről.’ Budapest, 1996. február 7. in: Bartl. Megnyitók, kritikák 1963-2003. Bartl József kézirata.
Papp Gyula, Fónyi Géza majd pedig Bernáth Aurél keze alatt nevelkedett. 1959-től tagja lett a Fiatal Művészek Stúdiójának, 1965-től a Képzőművészek Szövetségének. 1964 és 1967 között Derkovits-ösztöndíjas. 1972-től a Szentendrei Művésztelep tagja. Munkásságának szélesebbkörű erkölcsi elismerését a kilencvenes évek hozták meg, 1994-ben, majd 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, 1995-ben a Munkácsy Mihály-díjat.
A hatvanas évek közepén bejárta népművészeti tárgyak után kutatva Sárköz, Baranya, Balassagyarmat vidékét Klimó Károly és Lux Antal társaságában. Bartl saját bevallása szerint mindig a csendélet témáját kereste ekkor, így a népi motívumok is csendéleteiben szerepelnek először. Festői szemléletében határozott fordulatot hozott az 1972-es év, amikor a Szentendrei Művésztelep tizenkét művészlakásának egyikébe beköltözhetett. Olyan művészek vannak itt akkor, mint Kmetty, Barcsay vagy Korniss; Bartllal egy évben került oda Klimó Károly és Kondor Béla. Számos kritikus rámutat arra, hogy Bartl gyakorlatilag hasonló utat jár be, mint amit korábban Kodály és Bartók példája nyomán már más szentendrei elődei is végigjártak. A népművészeti gyűjtés tanulságait beemeli a magasművészetbe, ahogy például Korniss tette.
Vásznain a népművészeti gyűjtés tanulságai aztán szép lassan kezdenek önálló életet élni. A motívumok, melyek a hatvanas években még csendéleteinek részletei, lassanként önálló ikonokká erősödnek. Fokozatosan eltávolodik a valós látványtól, a jelekké redukálódott népi gyökerű elemek egyre monokrómabb háttéren kapnak helyet.
A nyolcvanas évek elején kezdi plasztikusan, rekeszszerűen kiképezni az olajfestéket, mely ilyen gazdag rétegekben felhordva már-már reliefszerű hatást kelt. Spatulával mintegy keretes vakablakokat alakít ki a festékanyagból, az ablakszemeket pedig vagy üresen hagyja vagy jellegzetes motívumaival tablószerűen „elfüggönyzi.”
A művész így beszél munkáiról:
„Festészetemnek a meghatározója a fehér szín, valamint a négyzet. A felületet fehér négyzetekkel telepítem be, ezekbe pontokat, háromszögeket, nyilat, oromdíszt, bábokat, kereszteket, vonalakat festek. Ezek a jelek konkrétak és elvontak, díszítőek és jelentést hordozóak, tartalmilag árnyalt formák együttesei, melyek játékosak, ugyanakkor fegyelmezettek. Motívumaim a népművészetből származnak (szívforma, oromdísz, bábu, tímárjel stb.), ezeket különböző geometrikus elemekkel teszem hangsúlyossá, változatossá és válnak ikonszerű jelrendszerré.” (Bartl, p.94.)
Irodalom:
