Színek és ívek

2020. szeptember 28. - 2020. november 7.

A kiállításról

Válogatás Emilia Suciu gyűjteményéből és Nem’s Judith legújabb munkáiból

 

Az Abigail Galériában megrendezésre kerülő “Színek és ívek” értékesítéssel egybekötött kiállítás különlegessége, hogy két részből áll. Egyrészt a Németországban élő és tevékenykedő galériatulajdonos és műgyűjtő Emilia Suciu gyűjteményének izgalmas darabjaival, másrészt a művész – kurátor, Nem’s Judith munkáival ismerkedhet meg a magyar műkedvelő közönség.

Nem’s Judith az 1960-as évek közepén a rajztanára által szervezett kiállítások révén ismerkedett meg a korabeli magyar avantgárd művészettel. E tárlatok, illetve olyan olvasmányok, mint Seuphor „Absztrakt festészet” c. könyve meghatározó hatással voltak a fiatal alkotóra, aki hamar egyfajta gesztusfestészet felé fordult. Ezt követően azonban hosszú évekre felhagyott a festészettel, egészen Párizsba való kerüléséig az 1990-es évek elején. Nem’s Judith a francia fővárosban hamarosan megismerkedett az ott élő magyar származású alkotókkal (Joseph Kadar, Vera Molnar, Anna Mark, Marta Pan), akiknek inspiráló példája arra késztette, hogy újból a művészet felé forduljon. Nem’s ennek megfelelően 1992-ben kapcsolódott be a nemzetközi művészeti világba.

Az évek során számos különböző művészeti formával kísérletezett. Először a Mail Art mozgalomhoz csatlakozott, majd a „livre-objet” (könyvtárgy) műfajához fordult. Emellett a sokszorosított grafika terén is számos technikával próbálkozott (elektrografika, komputergrafika, szitanyomat). Kollázsai, régi kaptafákra applikált munkái vagy különleges papírmunkái – ahol a hordozóra ragasztott festett papírcédulák reliefszerű, vibráló, színdús hatást eredményeznek – kreativitásáról és a különféle művészeti kifejezésmódok iránti nyitottságáról tesznek tanúbizonyságot.

Alkotói útkeresése – amely során Nem’s Judith egyre letisztultabb művészeti formák felé fordult – végül a geometrikus absztrakcióhoz vezette a művészt. Kompozíciói ettől fogva szisztematikus, előre definiált alkotói módszerre alapulnak. Nem’s munkái különféle, korlátozott számú képalkotó elemek és színek meghatározott rendjét variálják. Erről tanúskodnak a művek címei – vagy ha úgy tetszik – „azonosító kódjai” is: az első két szám az keletkezési évet jelöli, az utána következő görög betű az alkalmazott színkombináció kódja, majd az elemek elrendezésének „rendszáma” zárja a sort.

Ezek a szabályok, amelyek számtalan variációt tesznek lehetővé, semmiképp sem tekinthetőek kényszernek, vagy korlátozásnak. Egyfajta rendet, keretet biztosítanak a művész számára úgy, hogy meghagyják az alkotóerejéhez, fantáziájához szükséges mozgásteret. Nem’s kompozíciói remekül ötvözik a statikusságot és a dinamizmust, a szigort és a játékosságot. A művész emellett mindig különös figyelmet fordít az elemek, a permutációk szinte muzikális ritmusára, a szín és a forma harmóniájára.

E művészi módszer háromdimenziós kompozícióiban is tetten érhető: a „totem”-nek nevezett függesztett munkákban a hosszú, oszlopszerű formák mind a négy oldalát összefüggő minták keltik életre.

Művészeti tevékenysége mellett számos nemzetközi kiállítás, biennálé szervezésében vett részt. 1993 és 2000 között – Joseph Kádár mellett – több művészeti folyóirat társszerkesztője volt („Parisiens Hongrois”, „Revue Enveloppe”, „Revue d’Art 90°”). Nem’s Judit a 2006-ban alakult, a konstruktív geometrikus művészet mellett elkötelezett Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (OSAS) egyik alapító tagja.

A művésznő ma Párizs, Delft és Budapest között osztja meg idejét. Nem’s Judith számos csoportos kiállításon vett részt az elmúlt két évtizedben – ezeknek egy része szorosan kapcsolódik a MADI mozgalom tevékenységéhez. 2006-ban a budapesti Light and Loft Galéria, illetve a zürichi La Ligne Galéria rendezett neki egyéni kiállítást, 2010-ben totemjeinek különleges világa a veszprémi Vass gyűjteményben került bemutatásra, munkáit az Abigail Galéria számtalan csoportos és egyéni kiállításon mutatta be.

Alkotásait rangos magyar (Magyar Nemzeti Galéria; Vass Gyűjtemény, Veszprém; Kassák Múzeum, Budapest) és külföldi (Modern Művészeti Múzeum, Tome, Japán; Modern Múzeum, Łódz, Lengyelország; Museum Ritter, Waldenbuch, Németország) közgyűjteményekben őrzik, a világ minden táján magángyűjteményekben jelen van.

Az Abigail Galériában megtekinthető munkáit eddig Hollandiában és Belgiumban mutatta be, a magyar közönség most láthatja először.

 

 

Egy gyűjtemény aspektusai

 

A konstruktív-konkrét művészet lehetőségeinek és különböző irányainak felfedezése Emilia Suciu kollekciójában.

A Németországban élő és tevékenykedő Emilia Suciu, művészettörténész és galériatulajdonos származása miatt mindig különös figyelmet fordított a magyarországi és romániai művészetre. Ezzel hozzájárult ahhoz, hogy az európai művészettörténet ezen részét, ami kevéssé ismert, megismerjék a köztudatban. Ugyanakkor Suciu tudatosan hangsúlyt fektetett a Kelet-Európán túlmutató, nemzetközi művészetre is. Ez a megközelítés jól tükröződik Emilia Suciu gyűjteményében, ami a konkrét-konstruktív művészeti irányzat jegyében a bauhausi hagyományokig nyúl vissza. A Walter Gropius által alapított tervezőiskolával közvetlen kapcsolat is van. A Suciu gyűjtemény tartalmaz ugyanis egy Max Bill szitanyomatot, aki svájci építész, festő, szobrász, terméktervező és publicista, valamint 1927 és 1929 között a dessaui Bauhaus iskola tanulója volt. Egy másikkal alkotás, Victor Vasarely szerigráfiája révén jött létre a gyűjtemény eszmei kötődése a budapesti Kis Bauhaushoz: a kezdő művész az 1920-as évek végén ellátogatott a “Műhely” iskolába, mielőtt kibontakoztatta művészi tevékenységét Párizsban. A francia főváros a latin-amerikai művészek körében is fontos kiindulópont volt, ahol a modern művészeti irányzatokkal való kapcsolódást lehetett megszilárdítani. Abban az alapvető racionalitásban, ami a konstruktivizmust meghatározza, felfedeztek egy új művészeti formához vezető utat, ami a korszak példátlan technológiai fejlődését is tükrözte. Ugyanakkor a latin-amerikai művészet geometrikus irányzatait az európai befolyás ellenére sem szabad utánzatként félreértelmezni. Az argentin, ecuadori, brazil vagy venezuelai művek egyrészről merőben hozzájárultak Kolumbusz előtti művészet kulturális hagyományokhoz való visszatérést tükrözi.

Két jelentős csoportosulás közül az egyik az 1946-ban Buenos Airesben megalakult MADI. Ez a mozgalom hasonló elveket képviselt, mint az egy évvel korábban alapított AACI csoport, ami önmagát kevésbé szigorúan definiálta. A MADI irányzat kategorikusan elutasítja, hogy a művészet érzéseket fejez ki, objektív és képletes valóságot vagy üzeneteket közvetít. Ezzel szemben az alkotások teljességében hisz és nyitott a kísérletek felé. Az irányzat korai tagjai közé tartozott Martín Blaszko (1920-2011), aki Berlinben született egy zsidó család sarjaként. Blaszko először 1933-ban Lengyelországba, majd Franciaországba és végezetül 1939-ben Argentínába emigrált. Gdanskban Jankel Adler tanítványa volt, Párizsban megismerkedett Marc Chagallal. Buenos Airesben találkozott Carmelo Arden-Quinn-nel és az AACI, majd később a MADI egyik alapítója lett. A fiatal bevándorló művész hamar kilépett a formációból és a saját önálló útját járva lett Argentína egyik legkiválóbb modernista szobrásza. Suciu gyűjteményében egy feketére lakkozott acél szobor képviseli Martín Baszkot és a MADI művészeit. Ez a mű jelenti a történelmi kapcsolódást a művészeti körhöz, ami az idővel egyre inkább hasonló szellemiségű emberek találkozópontjává alakult át. Mindez a texasi Dallasban 2002-ben Bill és Dorothy Masterson által alapított Kortárs MADI Múzeumban válik különösen világossá. Az ott fellelhető állomány szemlélteti, hogy a MADI szándékai még a fiatalabb művészek számára is vonzó maradt, ami egészen a 21. századig kihat. Emilia Suciu felismerte ennek a csoportnak a jelentőségét és már galériás munkássága során is fórumot kínált számos olyan művésznek, akik magukat a MADI örökösének tartják. Ők azok a művészek, Giancarlo Caporicci, Ézsiás István vagy Piergiorgio Zangara, akik felhívják a figyelmet a Suciu által megalapozott konstruktív-konkrét művészeten belül a MADI-ra.

Hogy mennyire jelentős volt a MADI név mögött álló eszmék hatása, Michael Kidner munkássága jól szemlélteti. A művész, akire korai éveiben leginkább az absztrakt expresszionisták, hatottak, később több 20. századi esztétikai diskurzussal és irányzattal is megismerkedett, míg végül az op-art előfutárja lett. Suciu kollekciójában több alkotása is fellelhető, köztük egy műve, aminek címe a Buenos Aires-i iránymutatások iránti tisztelet kifejezésének tekinthető: Kidner a „MADI Pentagon” címet adta munkájának.

Emilie Suciu érdeklődése a latin-amerikai művészet iránt ugyanakkor nem csak a MADI-ra korlátozódott. A gyűjteményében vannak olyan művészek munkái is, akik semmilyen társuláshoz nem tartoznak. Közéjük tartozik a venezuelai Cesar Andrade, aki saját módszert alkotott a pont és a vonal közötti kapcsolat ábrázolására. Andrade domborműveket készít olyan acéltollal, amit merőlegesen kell a tartófelületre rögzíteni. A fény esésétől és a megfigyelő helyzetétől függően pontok vagy vonalak láthatók a felületen, amik a ceruza oldalról megvilágított árnyékai.

A konstruktivizmus és konkrét művészetek felé fordulás egyik oka az a cél volt, hogy olyan műalkotások készüljenek, amik a technológiailag haladó korral összhangban vannak. Innen ered az ipari anyagok jellemző használata, a legújabb anyagok a kipróbálása és a technikai újítások alkalmazása. Ilyen kiindulóponttal egy művésznek, mint Hellmut Bruch, a fluoreszkáló plexiüveg megmunkálása ugyanolyan természetes, mint Severio Cecere (aki a MADI kör egyik tagja) számára a megformálandó akrilüveg lézerrel való megvágása. Szokatlan fémkombinációk használata is gyakran megjelenik a művek között. Egy viszonylag hagyományosabb eljárást alkalmaz a brit John Carter, akinek a munkájában dinamikusan és játékosan változik egy négyzetmotívum: akrilfestéket kever márványporral, egy kémialaborban készült szintetikus anyagot kever tehát egy természetes nyersanyaggal. Míg egyeset hagyományos eszközöket, például az olajfestéket vagy a tojástemperát helyettesítenek ipari termékkel, addig mások fényforrásként használják az elektromosságot, vagy a meghajtóenergiát kis villamosmotorokhoz, amikkel kinetikus tárgyaikat mozgatják és kísérleteznek így a fény és a mozgás játékával. Ezen a ponton Hans Geipelt kell megemlíteni, akinek számos kinetikus faliobjektuma megtalálható Suciu gyűjteményében. Továbbá az ő fiát, Michael Geipelt, aki 1987-től kezdve elektromosággal vezérelt fény és lézertárgyakat készített. Szintén elektromos meghajtással működik a venezuelai Dario Perez-Flores „Mobile no. 14” elnevezésű alkotása és a spanyol Francisco Sobrino fénydoboza, ami a „Transformation instable“címet kapta. Sobrino az op-art, valamint a kinetikus művészet úttörői közé tartozik, akinek munkái a londoni Tate Galériában és a velencei Peggy Guggenheim Gyűjteményben is bemutatkozhattak.

A francia-lengyel művész, Ania Borzobohaty munkái olyannyira átfogóak, hogy művei társadalmi projektekként is felfoghatóak. Minden acéllemezből hajtogatott tárgya egy előző művéből lett átformázva, és ugyanez az alapja a következő átformálandó tárgynak is. Ily módon egy virtuális láncolatot alakított ki, azok között is, akik anélkül, hogy ismernék egymást, Borzobohaty alkotásainak birtoklása miatt össze vannak kötve egymással.

A terjeszkedés, az anyaghasználati és technológiai újítások és a részvételen alapuló bővülés mellett – mint ahogyan azt Borzobohaty is alkalmazza, a konstruktív-konkrét művészeten belül olyan törekvések is megjelentek, amiket a koncentráció és a nyugalom határoz meg. Ide sorolandó Douglas Allsop munkássága is. Különösen azok a függőleges fekvésű, vízszintes réseket megjelenítő, homogén, sötét, egész oldalas ábrái, amik célja a néző saját észleléseivel és önmagával való szembeállítása. A magadra utaltság, az elmagányosodás pillanata: mindenki egyedül van önmagával és az előtte álló képpel. Allsop és Antonia Lambele képviselik a Suciu gyűjteményben a brit művészetet. Ugyanakkor Michael Michaeledest is fontos itt megemlíteni. A művész és építész autodidakta módon kezdett tájképeket festeni, majd milánói és londoni tanulmányait követően egyre inkább a geometrikus festészet felé fordult. 1963-ban rendezték meg az Annely Juda Fine Arts múzeumban az első kiállítását, amit akkoriban még Hammilton Galériának neveztek. Ő volt az a festő, akivel a londoni galéria a leghosszabb ideig együttdolgozott. Mindez azért figyelemre méltó, mert Annely Juda az a személy volt, aki az absztrakt művészet híressé válásához jelentősen hozzájárult. Michaeledes Londonban élt és dolgozott. Ebből a szempontból britnek tekinthető, ugyanakkor igencsak nemzetközi biográfiája van: Nicosiában született az akkor még osztatlan szuverenitású Ciprus szigetén, így 1976-ban még Görögországot képviselte a Velencei Biennálén. Hasonlóan országokon átívelő pályafutása volt Kemény Zoltánnak. 1907-ben született az erdélyi Banicában, ami akkor az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, élete több, mint utolsó két évtizedét azonban Zürichben töltötte. Az 1962-ben készült „Arany felhők” című művével Emilia Suciu egy igen jelentős szobrot vett fel a gyűjteményébe. A sárgarézből készült tárgy egy „Felhők” elnevezésű hatalmas mennyezeti szobor eleme: a 116 méter hosszú, tíz méter magas és tizenkét méter széles, csillogó arany fém felhőt Kemény a frankfurti színházi komplexum üvegcsarnokába, egy átfogó művészi koncepció keretein belül alkotta.

A nemzetközi profil Suciunál egyet jelent a nyitottsággal. Természetesen neki is vannak prioritásai. Ezek közé tartoznak a latin-amerikai művészek mellett a magyarok. Közéjük nem csak Vasarely és Kemény tartozik. Ide sorolandó Bányász Marie Éva, aki alapító tagja a magyar MADI Múzeum Alapítványnak, Fajó János, akinek a munkakapcsolata Max Bill-lel és Victor Vasarelyvel 1985-től egészen 1996-ig fennmaradt és Halász István vagy Saxon-Szász János is, aki 1990-ben végzett a Pesti Műhelyben. Saxon műveit az elsődleges színek használata és a színfelületek határozott geometrikus szabása jellemzi, ami szemlélteti, hogy munkái kétségtelenül a Bauhaus elemeire épülnek. Saxon emellett elkötelezett a nemzetközi MADI mozgalom mellett. Az ő neve jelképezi emellett Emilia Suciu azon törekvését is, hogy fiatalabb látásmódokat is figyelembe vegyen. Így Suciu „Konstruktív művészet Európában a harmadik évezred küszöbén” című gyűjteményébe 2000-ben Saxon művek is felvételt nyertek, 2007-ben pedig egy egyszemélyes kiállítást szentelt neki az ettlingeni galériában.

Suciu gyűjteménye nem a vélt nemzeti sajátosságok egymással való szembeállításról szól, hiába kap ez a vonulat bizonyos szempontból hangsúlyos szerepet. A galériás gyűjtő sokkal inkább törekszik a jelenig tartó folytonosságot szemléltetésére. Munkák, mint Bill vagy Vasarely nyomatai a konstruktív-konkrét művészet kezdeti szakaszát idézik, a művek többsége viszont a modernizmus korai fázisában megállapított alapelvek utóhatásait szemléltetik. Az állomány, amit Suciu az évtizedek alatt összegyűjtött, mutatja, hogy ezt a művészeti terepet a gyűjtő egy teljesen globális perspektívából (a latin-amerikaiak mellett az izraeli Yaacov Agam is idesorolandó) egészen a legapróbb elágazásokig kiismerte. Példaként említhetjük ide a karlsruhei Norbert Huwer műveinek letisztult felosztású, színes plexiüvegből készült, op-art hatású domborművek felvételét a gyűjteménybe még az ettlingeni galéria idején. Ezen kívül Franz Scherer katolikus pap kollázsai is fellelhetőek voltak az ettlingeni termekben. A galériától csupán pár kilométerre dolgozó autodidakta művész absztrakt képkompozíciók egyedi formáit ábrázolta munkáival.

A nyitottság, mint alapvető tulajdonsága és közös nevezője Emilia Suciu évek során beszerzett alkotásainak, a formákban is megnyilvánul. A konstruktív-konkrét művészet fogalma szűken is értelmezhető. Kevés pontos geometriai formára és szűk színspektrumra korlátozódik. Ugyanakkor léteznek olyan megközelítések is, amik ezt a szigorú értelmezési keretet átlépik. Kasimir Malewitsch Fekete Négyzete is inkább egy transzcendens jelentéssel bíró objektum, mintsem csupán egy négyzet kívánt lenni.

Ez a nem dogmatikus szemlélet remek kiindulási pont az értelmezési keret tágítására, amivel a következő generációk előszeretettel éltek is. Itt érdemes megemlíteni Adda Jachens műveit, mint a “Kis Meditáció Piros” vagy a “Színes Kompozíció I.” A művésznő formálisan teljesen illeszkedik a konstruktív-konkrét művészet kánonjába, ábrázolásmódja egyértelműen identifikálható anyagokra és alkotóelemekre korlátozódik. Jachens ugyan színes négyzetekként magyarázza saját művét, céljai mégis túlmutatnak a puszta letisztult formavilágon és elvont jelentéssel bíró, spirituális hatást váltanak ki. A norvég Terje Roalkvam azzal közvetít energikus feszültséget műveivel, hogy egyszerre használ feldolgozatlan és nyers, mint az alabástrom és a gránit, valamint precízen megmunkált anyagokat, mint például a csúcstechnológiával előállított alumíniumot. Az erdélyi Szászrégenből származó Ioan Bunus ennél is továbbmegy. Ő él a szabadsággal, hogy a természet és a civilizált mindennapok elemeit is integrálja munkáiba, így ezáltal az arte povera vagy a fluxus mozgalom elemeivel bővítve a konstruktív-konkrét művészetet.

Amikor a művészek a huszadik század hajnalán kezdték elvetni a korábbi hagyományokat, az a szándék vezérelte őket, hogy a modern haladásnak megfeleltethető esztétikai kifejezési formákat találjanak. A művészetnek tehát magában kell hordoznia mind az egzakt tudományok pontosságát, mind a műszaki tudományok találékonyságát. Az ebből az igényből kiinduló feltételek és alapelvek nagyon gyümölcsözőnek bizonyultak. Serkentően hatottak a művészi produktivitásra, ami a 21. század jelenéig kihat.

Ennek a sokoldalú fejlődésnek, ami az orosz konstruktivizmusból, valamint a Bauhaus és De Stijl mozgalomból indult ki, általános gyűjtőfogalmaként honosodott meg a konstruktív-konkrét művészet. Többnyire nők voltak, akik ennek a művészetnek fórumot kínáltak, mint Annelie Juda Londonban, Denise René Párizsban, és ami az orosz avantgardot illeti, időnként Antonina Gmurzynska Kölnben. Ide tartoznak még galériatulajdonosok, mint Sigrid Wack Kaiserslauternben, Edith Wahlandt Stuttgartban vagy Adelheid Hoffmann Friedbergben. És nem utolsó sorban Emilia Suciu, akinek konstruktív-konkrét művészeti gyűjteménye több, mint 300 elemet foglal magába. Több, mint 120 művész alkotásai vannak itt egyesítve, akiknek mintegy csupán a negyedére volt módunk ebben a szövegben kitérni. Mégis elégségesen szemléltetik, hogy Emilia Suciu sokszínű tárháza milyen erős kitartással és személyes elhivatottsággal épült fel.

– Michael Hübl