31. Festményárverés2011. december 04. 18:00

Aba-Novák Vilmos markáns, karakteres festőisége korán megmutatkozott. Az 1910-es években még szolid impresszionisztikus képeket festő fiatalemberből 1919-20-ra egy az avantgárd képépítéssel teljesen tisztában lévő, a század eleji izmusokat – egyébként kortársaival egyetemben, vö. például Rabinovszky Máriusz 1924-es írását az izmusok elhalásáról – elparentáló, önérzetes alkotó vált, aki lépten-nyomon hangoztatta autodidakta nevelődését. Bár az első világháborút végigharcolta, közben – kórházi kezelése miatt is – hosszabb-rövidebb időket Pesten töltött, így – de különösen 1918-19 folyamán – lehetősége nyílt arra, hogy a forrongó hazai művészeti közéletben megpróbáljon tájékozódni. Amikor 1919 őszén Patkó Károllyal és Korb Erzsébettel átvette Berény Róbert elhagyott Városmajor utcai műtermét, zsebében fontos művészi tapasztalatokkal fordult a klasszikus művészet felé. Ugyanekkor jutott hozzá Burger Cézanne und Hodler című műtörténeti elemzéséhez, amely a szín- és formakérdések egyik legkorszerűbb összefoglalásának számított. Fontos volt számára, hogy a szerző az avantgárd műveket a régi mesterekéivel párhuzamba állítva vizsgálta. A három fiatal festő – az érettebb Szőnyi Istvánhoz kapcsolódva – a régi festészetben elsősorban a szimbolikus tartalom és a heroikus formaképzés lehetőségeit kutatta. Ebből az okból figyeltek fel a fény-árnyékok drámai, spirituális kezelésére és a szűk képi térben elhelyezett monumentális figurák arányrendjére, mely végül festészetük alapja lett. Az 1920-as években Aba-Novák vastagon felrakott, ismétlődő, gyors ecsetvonásokkal dolgozta ki festményeit, „zsírosan” dolgozott. A felületeken éppúgy érzékelhető a felrakás könnyedsége, hevessége, mint a visszaszedések, átfestések ismétlődése, a megdolgozottság. Ebben a technikai sajátosságban nemcsak kortársai, Szőnyi István és Patkó Károly kísérletező múzeumi festészetének a hatását kell észrevennünk, hanem egy tudatos visszanyúlást is, részben a közelmúlt avantgárdjához, részben Gauguin és Cézanne festészetéhez, részben pedig a még távolabbi múltba, Rembrandtig, Frans Halsig, sőt Rubensig és Tizianóig. Sőt, ha hozzátesszük, hogy Aba-Novák ekkoriban a festészetet párhuzamosan művelte a rézkarcolással és a tusrajzok készítésével, akkor válik igazán érthetővé ennek a gyors, mégis rendezett, strukturált „gesztus-festészetnek” a gyökere. Grafikai műveiben szintén több hagyományt ötvözött, az Olgyai-osztályt foglalkoztató rembrandt-i drámai fény-árnyékolást és a közelmúlt aktivista, expresszionista grafikáját, elsősorban Nemes-Lampérth József, Uitz Béla érzelemdús, feszültséggel telített, pszichologizáló alkotásait. Aba-Novákot azonban ekkoriban még nem a stílus megalkotása érdekelte. Elsősorban a kép szerkezetességét kutatta Cézanne, a kubizmus és az aktivizmus nyomán. Másfelől meg akart tanulni rajzolni, vagyis a műtermi analitikus stúdiumokra koncentrált, ahogy maga kifejezte – „A formát vizsgálom a legabszolútabb értelemben”. Minden, ami a külvilágban a szeme előtt megjelent, elsőként formát, ám leginkább struktúrát, egyfajta eredendő, ősformát jelentett a számára, amit ki kell fejtenie az anyagból. Erre szolgált a rajz. A rézkarc és a festészet pedig arra, hogy mindezt heroikus kompozíciókba rendezze. Nem különbözött ettől portréfestészete sem, amelyben elsősorban a modellek arcának, testtartásának, ruhájának szerkezetét kutatta, nem a felszín mögött megbúvó személyiséget. A fény-árnyék hatásokat leginkább a formák artisztikus elrendezésére aknázta ki, amely a fénnyel kifejezhető plaszticitást is folyton felülírta. Fried Géza arcképe (1922), Kosztolányi Dezsőné fiával, Ádámmal című portréja (1923) vagy Dr. Kovács János arcképe, mind egyazon erőfeszítés eredménye, s ebbe a sorba illeszthető bele az aukcióra kerülő, eddig beazonosítatlan leány arcképe is. Ha nem is valamennyit jellemzi a sötét háttérből apróbb éles fényhatások révén kiváló alakképzés, a beállítás manierisztikus mesterkéltsége azonban igen, másrészt a szín- és fényjátékoknak, de még a formáknak is, látványos alárendelődése az általános képszerkezet mintázatának. Ez a Cézanne-tól egyre tovagyűrűző problematika, mely áthatotta az egész századelőt, Aba-Novák minden arcképén felfedezhető 1919-27 között. Az aukcióra kerülő Fiatal lány arcképén a cézanne-izmus befolyása ellenére klasszikus megoldásokkal is találkozunk. Ilyen például az arcot és a vállakat kiemelő feltűnő fehér gallér a sötét térben. S ilyen, hogy az oldalról érkező fény lényegében csak az arcot világítja be, a többi forma lágy félárnyékban marad. Aba-Novák ekkoriban alkalmazott színrendszere sem engedte, hogy üde és világos képi tér jöjjön létre. Ez csak 1925-től változott meg, amikor egy zugligeti villa kertjébe költözött át, s rendszeresen módja nyílt a szabadban dolgozni. Ekkor az élénk színek prizmatikus rendje váltotta fel a sötét műtermi színeket. Az aukcióra kerülő 1921-23 körüli képmás – mely leginkább költői hangulatával varázsolja el a szemlélőt – kiváló minőségű, jellegzetes darabja 1920-as évek eleji „kereső” stílusának.