31. Festményárverés2011. december 04. 18:00

A második világháborút követő években, 1945-49 között a kultúra megelevenedésével a képzőművészek számára is új lehetőségek nyílottak. Ekkor alakult meg az Európai Iskola, amelyben Bene Géza barátai is részt vettek, például Kállai Ernő, az ismert műkritikus, aki elméletils szakemberként fogta össze a csoportot. Kállai 1947-ben jelentette meg A természet rejtett arca című írását, amelyben meghirdette a bioromantikus művészetet. Ám hamarosan a kommunista kultúrpolitika is meghirdette a szocialista realizmus eszményét, s kialakult az „absztrakció vita”, amelyben polarizálódtak a politikai ellentétek. 1948-ban az Európai Iskola is feloszlott, s fokozatosan háttérbe szorultak vagy belső emigrációba vonultak azok, akik kitartottak a franciás igazodású absztrakt vagy absztraháló művészet mellett. Eközben Bene Géza rendületlenül alkotott, de rajztanári munkáját is folytatta a Gullner utcában, majd 1949-ig Békásmegyeren, ahol Gadányi Jenő élt, így barátságuk tovább mélyülhetett. 1948 januárjában nyílt meg a Nemzeti Szalonban “A magyar képzőművészet újabb irányai” című áttekintő kiállítás Kállai Ernő rendezésében, ahol Bene beküldött képét előnytelen helyre rakták ki, majd 1948 júniusában is elutasították önálló kiállításra való kérelmét, ami ahhoz vezetett, hogy 1949-57 között ne akarjon részt venni egyetlen kiállításon se, megorroljon Kállaira, Barcsayra és Gadányira, s csupán a rajztanításnak éljen, illetve szabadidejében, művészi önállóságát megtartva festhessen. Az egyetlen szellemi kör, amelybe Bene szívesen eljárt továbbra is, az a Berda József költő körül csoportosuló irodalmárok, tudósok voltak, akik a Margit vendéglőben találkoztak. Erre az időre esik már az aukcióra kerülő szokatlanul nagyméretű tájképének a készülése is, melynek szignatúrája az 1949-es évet jelöli meg. S amely csodálatosan bontja ki, szintetizálja azt a két művészi tradíciót, amely Bene Géza munkásságában mindvégig meghatározónak bizonyult – a szürrealizmus és a konstruktivizmus átértelmezett képi világát. A mű – mely korábban Kilátás a kertből címen szerepelt – Bene tipikus motívumát, a fákat, házakat és kerítéseket ábrázolja, azaz egy természeti motívumot, amelyet azonban monumentálissá nagyított és merevített ki, mintha a valóság ősképét keresné. Nem a dolgok mögött rejtőzködő ideát, hanem a tárgyak szerkezetéből kibontható elemi formát, azt az ősmagot, amelyből a világ törvényszerűségei kiolvashatók. A monumentalitást azonban nemcsak a formák kiemelésével érte el, hanem a színtömegek súlyosságának felfokozásával. Egyéni olajtechnikáját monográfusa, Szeifert Judit úgy jellemezte, miszerint „erősen kevert színekből dús, kavargó egymásba oldódó rétegeken vitte fel a festéket anélkül, hogy a felület egésze plasztikussá változott volna. Csak a kép bizonyos részletformáit vastagította meg, ezeket a helyeket ecsetvéggel, ujjal, ronggyal fejlesztette apró folt és vonalszövevénnyé.” A képfelületen tehát a vastagnak tűnő, mégis sima festékfoltok és a festőanyagba vájt vonalak kettős rendje uralkodik. Az előzetes látvány, a művész által érzékelt valóság képe tökéletesen felszívódik a festékanyag súlyos, telített jelenlétében, a sötét színek autonóm világában. Így a külvilágban különállónak mutatkozó tárgyak a képen egybeolvadnak, egy új anyag masszív testeként születnek újjá. Átalakulásukat Bene azzal tette befejezetté, hogy a festékanyagba karcolva, azt visszaszedve, kivájva, beengedte a színes foltok alá a fényt, amely a karcolatok alján és gerincén megtörve a színeket hol felerősíti, hol elhomályosítja. A színes anyagba történő áttétel, majd a faktúra általi fénytelítettség adja meg Bene festményeinek masszivitását, a régi nagy mesterekre emlékeztető auráját. Rácz István méltatása illik ide a leginkább – Bene Géza „alkotásaira olyan komplexitás jellemző, amely a legegyszerűbb képet is magvassá, színben és formában, érzésekben és gondolatokban egyaránt gazdaggá teszi. […] A látvány látomássá válik a konstruktivista-szürrealista szellemben fogant kompozíciókon.”