31. Festményárverés2011. december 04. 18:00

Schönberger Armand 1885-ben született, tehát életkorban bő egy évtizeddel megelőzte a húszas-harmincas évek újító modernista generációját. Az 1910-es években szobrásznak is készülő művésznövendék Münchenben (Anton Azbe szabadiskolájában, 1903) és a nagybányai művésztelepen (1906-12) tanult festeni, ahol 1910-től neós szellemben alkotott. Első bemutatkozása a Művészház zsűrimentes kiállításán történt 1910-ben és 1913-ban, majd a Fiatalok 1917-es Nemzeti Szalonbeli tárlatán, amely jelentős – ámbár nem túl megértő – sajtóvisszhangot kapott. A csoport – melyben Schönberger mellett Nemes Lampérth József, Kmetty János is helyet kapott – egysége nem stílusukban keresendő, hanem fellépésük progresszív erejében, abban, hogy felvállalták a Nyolcak 1912- ben derékba tört franciás, cézanne-ista tradícióját, melynek elmúlásán a világháború éveiben a művészi közélet már kacagni is elfelejtett. A Fiatalokat új „Nyolczasok”-nak gúnyolták, noha festészetükben a kubizmus mellett legalább olyan erővel az expresszionizmus is jelentkezett. A szerkezetes kompozíciót, a forma kubista felbontását élénk színkezelés egészítette ki. Schönberger 1909-ben érkezett Párizsba, ahol a magyarok által gyakran látogatott Académie de la Grand-Chaumière-be iratkozott be, s 1910-ben már be is mutatta képeit a progresszív szellemiségű pesti Művészház kollektív tárlatán. 1920 után is inkább a franciás igazodású Belvedere Galériában és Tamás Henriknél állított ki, ahogy az sem véletlen, hogy a KUT és az UME alapító tagja lett, s legtöbb képét körükben mutatta be. Az 1920-as években kialakított könnyed, dekoratív kubo-expresszionizmusa, melyben az Art Deco szemlélet uralkodott (melynek révén Schönberger képei akár Molnár-C. Pál korai festményeivel is rokonságba állíthatók), megformálását tekintve Kádár Béla és Scheiber Hugó festészetéhez állt a legközelebb. Mindannyiukat az individuum tükreként felfogott ábrázolás korszerű – a nagyvárosi élet lüktetését is éreztető – megformálása érdekelte. Schönberger látványos expresszionista kifejezési módja 1930 körül már csupán színeinek intenzitásában élt tovább. Formaképzése a cézanne-i szerkezetesség elvéhez tért vissza, alakjainak körvonala keményebb, objektívebb lett. A kép egészének konstruktív rendjét hangsúlyozta, s így az összképet, nem a részleteket emelte ki, ugyanakkor apróbb-nagyobb színfoltjainak vibráló rendszerében a színkontrasztok a fontosabb részletekre is ráirányítják a szemlélő figyelmét. Az aukcióra kerülő nagyívű városképének is az a legjellemzőbb vonása, hogy a maga egészében, sajátos látványegységében ragadja meg a domboldalra felkúszó várost, hangsúlyozva a házoromfalak és utcavonalak szerkezetét, melyet mintha a színek prizmatikusan szórt elrendeződése révén láthatóvá váló, meghatározatlan, immanens elv írna felül. Láthatóan az épületek átfedő, torlódó struktúrája foglalkoztatta, valamint a színhasználat révén történő átszellemítésük lehetősége. A belülről építkező racionális elvet a színek hangulati, érzelmi ereje teszi érzékivé, közvetlenebbül átélhetővé. A festmény közel egykorú párdarabjai közül több kiállításra vagy kalapács alá került az utóbbi időben – Város a domboldalon (1928), Út és házak (1929 k.), Város (1930). Miután ezek datálhatók, bár nem feltétlenül ugyanazt a városrészt és ugyanolyan stílusban ábrázolják, az aukcióra kerülő remekmű is pontosan elhelyezhetővé válik az életműben. Topografikusan azonos az Út és házak városképével, balra tolva el a felvételi szöget. (Míg a másik két mű a kápolnaépülettel koronázott városrészek látképében egyezik.) Ahogy azonos stílusban ábrázolta a dombtetőt gombolyagszerűen elborító, a magas hegyek előtt párálló, fénnyel telített felhőréteget is, vagy az előtérben magányosan álló fa ernyőszerű zöld lombját. A súlyos kék és lila színmezők dominanciája nyomán ezen a képen kevésbé virulnak ki a különféle sárgák, mint az Út és házak-on, mint ahogy a kép festésmódja is keményebb, kontúrosabb, szerkezetesebb. Az aukcióra kerülő remekmű méltán lehet kiemelkedő példája a posztcézanne-izmus egyik lehetséges irányának a hazai palettán, egyenrangú párhuzamaként a Szőnyi-Aba- Novák kör vagy a Kmetty-Perlrott Csaba féle markáns stílusirányoknak.