31. Festményárverés2011. december 04. 18:00

Bornemisza Géza művészetét általában Czóbel Béláéval, Ziffer Sándoréval, Perlrott Csaba Vilmoséval említi együtt a szakirodalom. Nem véletlenül, hiszen alkotói fejlődésében döntő szerepet játszott, hogy már pályakezdésekor híve lett a nagybányai Szabadiskolában végbement neós fordulatnak. Ez lényegében a plein-air imresszionizmus természetelvű hagyományát célul kitűző tanárokkal szemben egy fiatalos, dinamikus, expresszív festészet kialakítását jelentette, ahol a tárgyak megfigyelését, a fényváltozások objektív közvetítését a szubjektív látásmód, az érzelmek, hangulatok színekben történő kifejezése váltotta fel. Épp azért nevezték az alapítók őket az impresszionizmus megújítóinak, mert miközben alapvető tapasztalat maradt a számukra a látott, vizuálisan kibontakozó világ, mégis annak poétikus átlelkesítésére törekedtek. Szimbolizmusuk azonban nem a formákban, hanem a színek erejének felfokozásában rejlett. A formákat lágyabbá, kecsesebbé, dekoratívvá nemesítették ugyan, de a hangsúly a természet színeinek megváltoztatására esett. Már nem a mindent átható sárgálló napfény, a fények és reflexek változó tónusértéke volt a látásmód rendezőelve, amely az impresszionista képet vibráló szövetté változtatta át. A francia fauve irányzatból merítő neós mozgalommal a szabadiskola tanárai épp ezért nehezen is érthettek egyet, hiszen szakítottak az alapvető szabállyal, annak érdekében, hogy a látványnak új strukturáló elvet adjanak, s a világ belső, a formák mögött rejlő rendjének, szabályosságainak a szemlélő elméjében kialakuló szubjektív képét rögzíthessék a képeiken. Látványos változást eredményezett, hogy a valóságos színeket a kép belső rendjének megfelelő fiktív színekkel helyettesítették, amelyek sokkal inkább egymással feleseltek, azaz felerősítették egymás hatását, semmint hogy alkalmazkodni akartak volna az érzékelés konvencióihoz. Bornemisza festészetében ez a felismerés örökérvényűvé vált. Számára a festői kifejezés legfontosabb lehetősége a színintenzitással való játék maradt. Nem véletlen, hogy amikor a szabadiskola legnyitottabb tanára, Iványi Grünwald Béla új művésztelepet alapított Kecskeméten, Bornemisza Perlrott Csabával 1910-ben követte őt. Az 1910-es évek végétől érdekes módon újra felfedezte magának a nagybányai festészet alaptradícióját, s az eleven színek és fények közös rendszerének immár modernizált szintaxisát dolgozta ki. Erre ösztökélte őt, hogy neós társai is hasonló elképzelésektől vezérelve leltek rá saját művészi nyelvükre. Bornemisza festői magára találásában tehát két tradíció szintézise játszott szerepet. A nagybányai művésztelepen tanult, közben a budapesti Mintarajziskolában Ferenczy Károly osztályában töltött egy-egy félévet. Thorma János kedvelt növendékeként 1902-07 között töltötte a nyarakat az erdélyi Szabadiskolában, 1908-09-ben külsősként volt jelen. 1903 őszén utazott Párizsba, ekkor néhány hónapig a Julian Akadémia növendéke lett. A következő évben került kapcsolatba – Czóbelen keresztül – a különc amerikai műgyűjtő testvérpárral, az avantgarde törekvéseket támogató Leo és Gertrude Stein-nel. A szombati szalonjaikat látogatva ismerte meg Matisse-t és Picassot. 1908-tól Matisse szabadiskolájába járt – a nagybányai fiatalok közül Perlrott Csaba Vilmossal – (fennmaradt 1909-ben kiállított iskolalátogatási bizonyítványa is). Hazatérve már nem volt kérdéses a számára, hogy a neósokhoz csatlakozzék, s a kortárs francia modernizmus hazai közvetítőjévé váljon. Az ábrázolt testek belső szerkezetének analízisére és képi megformálására helyezte immáron a hangsúlyt, szemben a plein air festészet elvárásaival. Matisse tanítása – hogy a formákat színsíkok rendszerévé bontsa fel – élete végéig vezérelv maradt művészetében. Így lett a hazai modernizmus két fontos tömörülésének is tagja, előbb a MIÉNK, majd az 1924-ben alakult KUT művészeivel állított ki. Az aukcióra kerülő, 1928-ból való nagyszerű tájkép tökéletes példája Bornemisza szintéziskeresésének, melyben szinte spirituális tartalommal lényegítik át az élénk színek a természeti fényeket. A lágy, hullámzó formaképzés dekoratív autonóm képi rendbe ágyazza a látottakat. A fény arra szolgál, hogy távlatot adjon, térmélységet érzékeltessen, melyet a színintenzitás és a dekorativitás egyaránt megszüntetne. Jellemző, hogy Bornemisza mennyire ragaszkodott még ekkor is a Matisse iskolájában megtanult erős és közvetlen színkontrasztokhoz, ahogy a vöröslő fatörzsek zöld foltokba ékelődnek, ahogy a sárgálló tisztást természetellenesen lila árnyékok szegélyezik, vagy ahogy a mélykék fűcsomók a narancsos lombkoronával feleselnek. A természeti látványt felülíró színezés, a lendületes ecsetkezelés egybecseng az École de Paris 1920-as években kibontakozó felfogásával, melyet a hazai sajtókritika is pozitívan értékelt. „Bornemisza Géza csupa ízlés, finoman harmonizáló kulturált színei mind elevenek, tüzesek.” Irodalom: Réti István: Bornemisza Géza. In: A nagybányai művésztelep, Budapest, Kulturtrade Kiadó 1994 Pápai Emese: Bornemisza Géza, In: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904-1914, MNG, 2006