31. Festményárverés2011. december 04. 18:00

Nagybányai tanárai egyértelműen a legígéretesebb tehetségnek tartották a korán – tűdővészben – elhunyt fiatal festőt. Ösztönösen fejlődött ki dinamikus természetlátása és színérzékenysége. Tizenévesen már kiváló, művészi színvonalú képeket alkotott. 1900-ban a Hollósy-növendékek kiállításán szerepeltek először művei. Tizenhat évesen, 1901-ben első díjat nyert a nagybányaiak Kolozsváron rendezett kiállításán. 1904-ben mutatkozott be Pesten, a Nemzeti Szalon Őszi tárlatán. Csaknem száz képből álló életműve, műfajilag főként tájképekből és csendéletekből áll. Legkedveltebb témája természetesen a szülőföld, a Nagybánya környéki táj volt, a Zazarpart, a Virághegy, az Izvora és a Rozsály lankái, bár életében egyszer – Iványi Grünwald Béla kíséretében, Nagybánya város ösztöndíjasaként – 1904 telén néhány hónapra Rómába is eljutott. Nagybányai iparosszülők gyermekeként, öt elemi iskolát végzett. Édesapja készítette a képkereteket a művésztelepi festők számára. Thorma János fedezte fel a fiú tehetségét, 1898-ban Iványi-Grünwald Béla „papirost és szént vett neki” és felvitte a nagybányai festőiskolába, ahol Hollósy Simon tanítványa lett, aki ingyen foglalkozott vele. 1902-05 között a nagybányai Szabad Festőiskola növendéke. Ferenczy Károly, Réti István, Iványi Grünwald Béla és Thorma János korrigálta műveit. „Vidám, szelíd kamasz volt, újonnan érkező, hasonló korú kollégáinak szíves kalauza Nagybányán”. A telepen Perlrott Csaba Vilmos és Czóbel Béla volt jó barátja. Utóbbi által festett, remekbe szabott meditatív arcképén (1904 k.) egy szomorú képű ifjú tekint ránk, aki már nem csatlakozhatott az újat akaró neós fiatalokhoz, hiszen 1906. február elején vitte el a betegség. Bár készített néhány dekoratívabb rajzosabb festményt is ( Falu télen), művészete a klasszikus nagybányai tradíció elveit követte, annak – nála jóval idősebb – tanáraihoz méltó kiteljesítését jelentik. Festményei bensőségesek, hangulati elemekkel, élettel és fénnyel telítettek. 1911-ben az új iskolaműtermek felavatása alkalmával rendeztek számára Nagybányán emlékkiállítást, s az 1912-es jubiláris kiállításon is látható volt életművének egy része, 32 mű, szinte valamennyi tájkép. Alkotásai számos magángyűjteményben, a család tulajdonában és a nagyváradi múzeumban őrződtek meg. Akkoriban – emlékezett vissza az 1900-as évek elejére Réti István – „Nagybánya úri házaiban divat lett Maticska-képet venni.” Tőle még olcsón (5-10 forintért, a nagyobb vásznakat 20-30 forintért) lehetett vásárolni. „A hirtelen fejlődő festőkamasz örült az olcsó áraknak is, szerény volt: csak festéket, deklit, vásznat, ecsetet akart venni s tovább dolgozni.” Az aukcióra kerülő nagyméretű olajfestmény a nagybányai művésztelep harmadik nemzedékéhez tartozó Boldizsár István festőművész tulajdonából került elő. „Ő volt – írta Ferenczy Béni – a nagybányai festőtehetség, autochton és nagy tehetség, egészen merészen a Hollósy-féle tájképet Ferenczy legszebb koloritjával tette egy-kettőre magáévá.” „Volt festői képzelete. Képnek látta, séta közben, a közeli és távoli tájlátványokat” – idézte fel Maticskával kapcsolatos élményeit Réti. „A festészet és a nagybányai természet sovinisztája volt, nem tűrte senkitől, hogy ezeket ne a legszebb s legszentebb dolognak tartsa.” Bár művészettörténeti képzettsége nem volt, nem tájékozódott máshol, csak a művésztelepen és a természetben, az egész klasszikus plein air hagyomány benne érződik műveiben, messze túltekintve tanárain. Kortársai Corot és a barbizoni művészet párhuzamát fedezték fel bennük. Az aukcióra szánt mű leginkább talán Szinyei Merse Pál hasonló témájú, üde, fényteli kerti képeihez hasonlítható, amelyeken a rózsabokrok, a virágok apróbb gömbjei nem önmagukért, hanem a fényhatásokkal izzóvá váló színeikért jelennek meg. Ferenczyhez hasonlóan Maticska is bátran, zsírosan pakolta fel a festéket a vászonra, hogy a felületen a fényt plasztikusan is megjeleníthesse, egy-egy virág kerekded formájában. Egymásnak teljesen ellentmondó árnyalatokat rendezett ezen a képén is összhangba. A virágok fehér szirmait átható kékek, lilák és nápolyi sárgák a lemenő nap hideg fényét érzékeltetik, míg a zöld fű, a bokrok, a távoli jegenyék a barnák és okkerek meleg árnyalataitól átitatódott környezetét adják e különös fényhatásnak. Réti is felhívta rá a figyelmet, hogy Maticska ösztönösen reagált az őt megragadó látványra, átérezve annak szépségét. Képén is ezt a belső nyugalmat, kiegyensúlyozottságot kívánta közvetíteni. Mint általában, erről a bensőséges táji jelenetéről is elmondható, hogy keresetlen és természetes, mégsem zavaróan esetleges, nem a pillanatnyiság rezdül meg benne, sokkal inkább a természeti szépség állandósága. Épp ezért megejtő, a fiatal őstehetség tökéletes lelki azonosulása nemcsak a természettel, de a Nagybánya által képviselt nagy tradícióval is. Irodalom: Murádin Jenő, Maticska Jenő, Bukarest, 1985 Réti István: A nagybányai művésztelep, Budapest, Kulturtrade Kiadó, 1994