31. Festményárverés2011. december 04. 18:00

Erdélyi Ferenc művészete tipikus példája annak, ahogy az általánosságra törekvő, stílustörténetben gondolkodó művészettörténetírás előtt természetszerűleg rejtőzködővé vált életműveket az elmúlt évek műkereskedelmi érdeklődése hirtelen vagy fokozatosan, de nagy érdeklődést kiváltva állította az előtérbe. Molnos Péter 2004-es írása óta, mely még a felfedezésre váró életművek közé sorolva mutathatta be Erdélyi képeit, számos remekbe szabott festmény került elő, s került aukcióra. Stilisztikai eltéréseik ellenére ezek a művek mind az 1920-as évekből valók, ami leginkább abból adódik, hogy Erdélyi főiskolai éveit követően igen hamar – hosszabb-rövidebb időre – külföldön próbálkozott a letelepedéssel. Az előkerült alkotások között található nem egy olyan mű, amely stílusát tekintve leginkább Istókovits Kálmán olykor tiszta, élénk színekben megfestett, olykor erős fényárnyék tónusellentétekben megragadott, tág horizontú heroikus jeleneteire emlékeztet, mint például a Barna hajú lány kék háttérrel 1926-ból vagy az Asztalnál 1924-ből. Kalapos önarcképén Erdélyi a korszak jellegzetes művészideálját vagy szerepét öltötte magára. Ez a kép Istókovits hasonló önarcképe mellett Jeges Ernő, Aba-Novák Vilmos, Szőnyi István és Nagy Imre szerepjátszó felfogásmódjával áll rokonságban, azaz az Olgyai-tanítványok körével, akik a főiskolai grafikus műhelyben nemcsak Uitz Béla és Nemes-Lampérth József aktivizmusának zaklatott, expresszív rajzmodorát utánozták, de folytonos analízisnek vetették alá a régi nagy mesterek grafikai technikáit is, amelyhez a Szépművészeti Múzeum grafikai kiállításai szolgáltak forrásul. Így kerültek előtérbe Rembrandt erős fény-árnyék kontrasztra építő rézkarcai, és egyáltalán a hagyományos bibliai és mitológiai témák utáni vágy, amelyhez a reneszánsz és barokk grafikai lapok számos ikonográfiai előképpel, kompozíciós ötlettel szolgáltak számukra. Ugyanakkor Erdélyi korai festményeinek komor hangulata, drámai kompozíciói, színeinek sötét tónusa akár Rudnay Gyula hatását is bizonyíthatja, aki neki is, ahogy Istókovitsnak, főiskolai mestere volt. Erdélyi Ferenc 1919-ben nyert felvételt az Iparművészeti Iskolára Budapesten. Két évre rá a Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait Benkhard Ágostnál és Rudnay Gyulánál. Innen kikerülve 1923-ban kezdte meg nyugati utazásait. Előbb Párizs érdekelte, innen egy évre Madridba és Barcelonába távozott, azután Algír és az egyiptomi Alexandria és Kairó következett. 1927-ben Brüsszelben állított ki a Galerie d'Art Kodak-ban, melyről a belga sajtó elismeréssel emlékezett meg. 1928-ban tért vissza Budapestre, ami valószínűsíti, hogy az aukcióra kerülő olajfestményt Pesten készítette. Később Svájcba, Finnországba, majd Hollandiába utazott, ahol 1936 őszéig a Holland Művészeti Akadémia tanáraként élt Hágában és Amszterdamban, holland származású feleségével. Magyarországra való visszaköltözésük után nem sokkal, 1939-ben New Yorkba távoztak. Pasadenában, a Dél- Kaliforniai Egyetem művészeti tanszékén oktatott 1959-ben bekövetkezett haláláig. Erdélyi Ferencről brüsszeli kiállítását követően úgy nyilatkozott a sajtó, mint „az emberi szenvedések festőjéről”, szegények, vakok „megrázó erejű” ábrázolójáról. Ha a Küzdelem című vásznára és az imádkozó asztaltársaságokat bemutató csoportképeire gondolunk, valóban arról van szó, hogy az elesettek, nélkülözők életébe nyerünk általuk bepillantást. Ahogy a Zenehallgatás című kép is a holland parasztzsánerek, falusi kocsmajelenetek témáját dolgozta fel. Ahogy azonban ezek az előképek sem pusztán realista leírásai a valóságnak, ugyanúgy Erdélyi sem csak ezért nyúlt vissza a régi művészethez. Közepén, a gitáros alakja mögötti asztalon, az üres tál és a boroskancsó mellett nyitott könyv fehérlik, a sötétlő kép középpontjára vonzva a tekintetet, erre a misztikus asztalra, amely egységbe forrasztja a társaságot. A zenei hang lelkekre tett hatását a felvillanó fehér és sárgálló fények drámája teszi érzékletessé, amint a szereplőkre rávetül, akik önmagukba mélyedve, egymás tekintetét kerülve csak a zenére koncentrálnak, amely eloldozza őket a mindennapok gondjától. A reális formákban a szimbólum mutatkozik meg. Mint ahogy a Zenehallgatás, úgy a vele egy évben festett – Irgalmasság néven ismert – aukcióra kerülő kompozíció is a Szőnyi-kör, azaz az Olgyai-csoport festészeti és grafikai alkotásainak vonzásköréből való. Ez is a zsíros múzeumi piktúra, a hagyományos témák és ikonográfiai típusok újraélesztésével fáradozó, a realisztikus megformálás reneszánszát eredményező klasszicizálás körébe sorolható. Elsősorban Patkó Károly, Aba-Novák Vilmos és Szőnyi István 1919-24 közötti alkotásaival állítható párhuzamba, melyeket a klasszikus beállítás mellett erőteljes fény-árnyék kontrasztok, Rembrandt műveit idéző, sötét tónusú kolorit jellemez. Erdélyi műveivel kapcsolatban a korabeli kritika is szinte kivétel nélkül a klasszikus hagyományok megújuló továbbélését emelte ki. „A klasszikus formát hirdeti, a mérték, a teljesség és lezártság felelősségét”, valamint az árnyékba burkolózó valóság rejtett, csupán a fények előretörésével megmutatkozó dimenzióit. Az Irgalmasság nem egy napfényben fürdő tájba helyezett aktot állít elénk, hanem egy meghatározatlan fényforrásból megvilágított, sötétben pihenő, alvó női aktot, akinek telt idomai Aba-Novák aktjait juttatja eszünkbe. Mint Tiziano Vénuszképein a szolgáló, itt is egy nő térdel az akt mellé egy tál gyümölcsöt nyújtva át. Mintha az isteni valóság kiengesztelésére szolgáló áldozat átadásáról lenne szó – a természet ajándékai, gyümölcs, a korsókban ital és a női test. Ugyanaz a misztikum, a rejtett utalások világa, mint a Zenehallgatás beleérző, a hallgatás áhítatának önmagukat átadó szereplői esetében, vagy az imádkozó asztaltársaságok esetében, ahol a csend és a csendben megjelenő transzcendencia válik ténylegesen is láthatóvá a képeken. Itt is a csend és a titokzatosság a kép tulajdonképpeni témája, mely egy modell és egy szolgáló kettősében válik megtapasztalhatóvá. Súlyos mondanivaló, drámai jelenet, valódi múzeumi festmény. Főmű. Irodalom: Molnos Péter: Elfeledett életművek. Erdélyi Ferenc (1904-1959), Artmagazin, 2004. május