31. Festményárverés2011. december 04. 18:00

Nemes Lampérth József rövid alkotói pályája a magyar festészet legforradalmibb időszakára esett, amikor a francia és német kortárs avantgárd irányzatok is betörhettek a hazai művészeti közéletbe, kiállításokon mutatkozhattak be. A fiatalok akár gyalogosan is elzarándokoltak Párizsba és Berlinbe, hogy személyes tapasztalatokat szerezve újító módon vegyenek részt a művészetnél is tágabb társadalmi feladatban, az új világszemlélet kialakításában. A nagybányai neósok, a pesti Nyolcak, a MIÉNK bemutatkozásain, a Könyves Kálmán Szalon, a Nemzeti Szalon és a Művészház kiállításain 1908-13 között addig nem látott stílusokat, kifejezési módokat követő fiatalok sokasága lépett fel. Az inspiratív szellemi pezsgés, a kávéházi és sajtóviták, a közönség tiltakozása és az élclapok gúnyolódása egyaránt jellemezte ezt az időszakot. Nemes Lampérth 1909-ben kezdte a rajztanulást az Iparrajziskolában, majd egy évig az Iparművészeti iskolába járt, de 1911 nyarán a nagybányai szabadiskolában is megfordult, ahol láthatta, hogyan, milyen technikával dolgoznak a neós fiatalok (Bálint Rezső, Bornemisza Géza). A Képzőművészeti Főiskolát 1911-12 folyamán látogatta, Uitz Béla osztálytársaként. 1910- ben és 1913-ban a Művészházban állította ki főiskolás grafikáit. 1913-ban Párizsba utazott hosszabb tanulmányútra. Onnan hazatérve, s frontszolgálatát letöltve 1917-ben csatlakozott a Vasárnapi Körhöz, és a MA folyóirat köréhez. Művésznövendékként csendéleteket és portrékat készített. Ezeket mutatta be a kiállításokon. Tájkép iránti érdeklődése feltehetően nagybányai nyara után erősödött fel. Monográfusa, Mezei Ottó szerint 1912-13-as évek jelentik a művész legtermékenyebb, legfelhőtlenebb alkotói korszakát. Nemes Lampérth művészi fejlődése szerencsés módon jól nyomon követhető grafikáinak napra pontos datálásából. Így lehet tudni, hogy 1911 tavaszán, még iparművészetisként a Tabánban rajzolt. 1912 májusában – immár képzősként – a Városligetben, ahogy egy tájképakvarelljének szignatúrája mutatja (1912. V. 11.). 1912 nyarán az Epreskertben, a főiskolai műtermek körül (tus, 1912. VII. 27.), és ismét a Városligetben dolgozott, ahogy azt több grafikájának (tus, 1912. VII. 25.; tus, 1912. VIII. 10.) és szép festményének (olaj, 1912, mgt.) keltezése mutatja. Ekkoriban határozta el, hogy otthagyja a Képzőművészeti Főiskolát. 1912 októberében utazott a Felvidékre (Trencséni részlet, tus). A Lyka Károly által szerkesztett Művészet folyóirat 1912 novemberében ebből a felvidéki tusrajz-sorozatból közölt egy lapot (Podvilk). Az aukcióra kerülő mű dátuma alapján 1912. július 18-án készült, azaz a Városligethez, (esetleg az Epreskerthez köthető). A napfényben fürdő lombok látványa igézte meg itt is a művészt. Ám azt nem impresszionista szemmel értelmezte. Arra törekedett, hogy a látványt a feltárulás teljes energiájával adja vissza. Valamint arra, hogy ezt az energiát a képi szerkezetesség révén összefogja. Nyilván egy üléssel befejezte a művét, hiszen rajzi technikájának lényege épp az volt, hogy a látvány lelki rögzítését szemléltesse, azaz az érzékelés során fellépő érzetek, indulatok váljanak képileg megtapasztalhatóvá. Grafikáinak belső feszültséget, sebességet érzékeltető ereje, a szétrobbanni kívánó, sűrített formavilág, a zárt képi rend, amely azután a lelki dimenziók irányába nyitja meg az értelmezést, adja Nemes Lampérth művészetének sava-borsát. 1912-es képsorozatán ez az érzelmi koncentráció még nem olyan erős, mint később, 1917-20 körül. Itt inkább a szerkezeti rend megtartása, a napfényes és árnyékos felületrészek arányának megtalálása kötötte le a figyelmét. A jellegzetes sraffírozott felület, mely ebben a korai periódusában volt a legérzékenyebb, egyszerre képes a fénytörést, a fény áthatolását egy tárgyon érzékeltetni, s ugyanakkor az alkotó kéz által közvetített érzelmeket. A finom rajzi háló tehát egy még finomabb és összetettebb jelentéshálót von a látvány köré. Félreértjük Nemes Lampérth grafikai munkásságát, ha csupán technikai oldaláról nézzük, a gyorsaságból, az egyszeri ülésből vezetjük le. Ekkoriban szinte kizárólag a grafikát művelte (fákat ábrázoló tájképei között csak egy olajkép ismert, az 1912-es Városliget) – tus és krétarajzokat készített és akvarellezett. Vagyis a grafikát tekintette adekvát kifejezési formának ahhoz, hogy az érzéseket modern formában, azaz a kubizmus és a futurizmus eszközeivel tolmácsolja. Ha megfigyeljük Nemes Lampérth tájképi grafikáinak szerkesztésmódját, sok közös vonás fedezhető fel bennük, különösen a kompozíció kialakításában. Általában aszimmetrikusan komponált, úgy választotta ki a képkivágatot, hogy egy fa, egy ház oromfala a jobb vagy a bal oldalon kimagasodjon, míg az átellenes oldalon egy kerítés, a fák sora hosszan, vízszintes irányban előrefusson. Az aukcióra kerülő grafikán egy fa lombkoronája magasodik fel és árnyékolja le a baloldalt, míg a jobboldalon egy fabódé, egy pad és egy út vezeti a szemet vízszintes irányban. A fő motívumok a legsötétebbek, köztük éles határt vonnak a fénysávok, minden mozogni látszik, mégis mindent erős rácsszerkezetként fogva tart a képi architektúra. A feszes struktúrába beleszorított dinamizmus itt a grafikai előadásmód legfontosabb célja. Berény írta 1913-ban a Nyugatban „mennél inkább képes valamely mű a dolgokon függő legmélyebb indulatainknak és legrejtettebb asszociációinknak lappangó életét aktívvá megbolygatni, annál inkább felel meg a mű céljának”. Vagyis a mű célja az 1910 körüli modern alkotók számára az volt, hogy felrázza a szemlélő belső életét, érzelmeit, képzeletét. Nem az értelmet kívánták megszólítani, nem korábbról elraktározott ismeretek újrafelismerésével akarták a szemlélőt gyönyörködtetni, hanem az emberi lélek rejtett zugaiban megbúvó indulatokat és képzeteket kívánták felszínre hozni. Freud terápiájához hasonlóan ekkoriban a művészet is a láthatatlan dimenziók felé fordult, amelyek a mindennapokat irányítják. Ezt a láthatatlan erőt nem kozmikus vagy isteni dimenziókban keresték, hanem a lélek megfejthetetlennek látszó belsejében. Hittek abban, hogy a művészet még a pszichoanalízisnél is jobban képes felszínre hozni az ott lappangó rejtett kincseket, félelmeket és elfojtásokat. Ez az optimizmus a legnyilvánvalóbban talán Nemes Lampérth József művészetében tükröződik. Az aukcióra kerülő mű a két világháború közötti lírai festőiség hazai képviselőit gyűjtő Radnai Béla tulajdonában volt, aki az 1930-as évek folyamán az egyik legfontosabb hazai grafikai gyűjteményt hozta létre. Eleinte ő is klasszikus alkotásokat vásárolt, Medgyessy Ferenc javaslatára azonban, aki a kortárs magyar festők kiszolgáltatott helyzetére hívta fel Radnai figyelmét, áttért a Gresham asztaltársaságba eljáró alkotók támogatására. Így lett Bernáth Aurél, Derkovits Gyula, Egry József és Szőnyi István legfontosabb gyűjtője. Hogy Radnai ízlése milyen választékos volt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy legkedveltebb művészeinek előképeit, a hozzájuk elvezető művészi irányzatokat is gyűjteni kezdte. Így sikerült kialakítania egy nagyjából 1000 darabos grafikai gyűjteményt, melyek között Nemes Lampérth öt rajza (köztük Kassák Lajos arcképe és az aukcióra kerülő tájkép) is foglalt helyet. Radnai grafikai anyaga múzeumi minőségű volt (számos mű került halála után közgyűjteményekbe), a hazai modernizmus legfontosabb művészeitől számos fontos, értékes munkát tartalmazott, mely a gyűjtő máig csodált kiváló érzékét tanúsítja. Irodalom: Mezei Ottó: Nemes Lampérth József, Budapest, Corvina, 1984.